Szeretem, mikor ősszel kinézek az ablakon és színes
falevelek tömkelegét látom magam előtt, ahogy pörögve és nevetve szállnak a
szélben, megfestve saját kis világuk gyorsan illanó képét, örökösen változva,
mégis csodás összhangot teremtve maguk között. Az élet apró csodái, melyek
talán fel sem tűnnek nekünk és nem aztán nem értjük, mitől húzódik mosolyra a
szánk, de a szívünk mélyén boldogság lakozik. Az ősz. A maga színes
tűzijátékával, örökös ködével, és zivataraival, elbűvölő tüneményként cikázik
át életünkön, hogy aztán teret adjon a pompás télnek, aki ha lehet, csak még
jobban elkápráztatja a szende bepillantót, engem, téged, bárkit, aki akár egy
kis időt is szentel annak, hogy közelebbről szemügyre vehesse az ablakok
sarkában húzódó jégvirágok kusza szépségét, a friss hóban botladozó madarakat,
és árulkodó lábnyomaikat. A természet nagy festő, de mi túl gyorsak és sietőek
vagyunk ahhoz, hogy értékeljük is ezeket a műveket.
Néha irigylem azokat, akiket köt a napirend, akik nem a
maguk urai, hanem az időnek élnek, aki viszont aligha hálálja meg a felé
fordított figyelmet, legalábbis én azt vettem észre, hogy sosem azt csinálja,
amit szeretnék. Mikor a parkban ülök, és nézem a Szajna vizét, mikor kint zuhog
és az eső bezárva tart magányos lakásom falai között, mikor éjszaka nyugtalanul
forgolódom az ágyban, mert újból rám törnek a múlt árnyai - a percek
csigalassúsággal múlnak, mintha minden pillanat örök lenne, és végtelen. A többi
esetben pedig folyamatosan pörgő, sosem váró, izgő-mozgó ő, de mai kor
gyermekeként talán ez az állapot a legelfogathatóbb számomra.
De amúgy mi ketten örökös harcban állunk és erre az
ellenségeskedésre bőven van időm, ha ő is úgy kívánja.
